Boombox Brewery: The Blog

Wadada Leo Smith's Mbira - Dark Lady Of The Sonnets [2011]

2012-02-21T18:03:00.000-08:00

Öreg trombis nem vén trombis.

Matana Roberts - COIN COIN Chapter One: Gens de couleur libres [2011]

2012-02-21T12:45:00.004-08:00

Iszonyatosan intenzív free jazz album ettől az általam eddig ismeretlen szaxofonos hölgytől.

Nagy Ayleres spirituálézások, disszonáns borongók, kántálások, ordítások, sikolyok, feszes jazzgrúvokra torzulás, heveny elektronika, nagy fanfárok, spoken word és swing- és blues-hatások.

Az ördögűző szabadzenélés eszméletlen széles palettája. Az egyik legerősebb újoncság ez nekem mostanában.

Ken Vandermark & Paal Nilssen-Love - Letter To A Stranger [2011]

2012-02-21T12:03:00.003-08:00

A két nagyarc legújabb duó-albuma, a hatodik. Önmagáért beszél. Megint nagyon szép, mély cuccokkal. Nehézség őket nem imádni.

John Zorn - Mount Analogue [2012]

2012-02-21T11:29:00.004-08:00

Szerintem az első igazán értelmes dolog, amit Zornbá a 2010-es Interzone óta csinált.

Szép, misztikus ópusz Cyro Baptista ütős Banquet of the Spirits nevű formációjának előadásába, Kenny Wollesennel a vibrákon.

Félórányi fülledt tömörgyönyör.

Jason Adasiewicz's Sun Rooms - Spacer [2011]

2012-02-21T11:15:00.004-08:00

Nagyrabecsült vibrafonos forma Nate McBride bőgőssel és Mike Reed dobossal.

Szép, kiegyensúlyozott, andalítóan illóolajos, berelagzáló, flesselős jazz-muzsikát aki szeretne, gyűljön ide.

Earth - Angels Of Darkness, Demons Of Light II [2012]

2012-02-08T08:10:00.000-08:00

A hömpölygés folytatódik.
A drone-doom lomhamozgású istencsászárai a tavaly indult sötétangyal-fényesdémon-szériát folytatva szomorítanak.

Továbbra is hipnórokk teknősbékatranszban.

Úgyis szeditek, minek pofázni.

Masayuki Takayanagi - Free Form Suite [1972]

2012-02-08T04:44:00.000-08:00

Masayuki Takayanagi japán gityós, 1932-1991 között élt. Free jazz formákkal indult a hatvanas években (több lemezt is jegyez Kauru Abe szaxofonossal, aki hasonlóan japán), később jött rá a zajművészet. Formációja a New Direction/New Direction Unit nevet viseli.

Az itt közzétett Free Form Suite pályája elejéről, és aszondom, egy nagyon király lemez. Én ezt szeretem leginkább hallgatni, éppen a visszafogottsága miatt a többi, elektromosabb, szabadzajosabb lemezéhez képest. Természetesen ez az anyag is mélyen a free hagyományaiban gyökerezik, viszont van pofája egy iszonyatosan kiegyensúlyozott blúztétellel indítani, és a szabadon eresztett imprók is érzékenyek, elmélyültek és szépek inkább, mintsem durván energikusak.

Érdemes ráérezni.

BassDrumBone [1997, 2002, 2006, 2011]

2012-01-15T07:08:00.000-08:00

Bass: Mark Helias. Drum: Gerry Hemingway. Trombone: Ray Anderson.

Ők a BassDrumBone. Ellenállhatatlanok. Gyönyörűek.

Zenéjük valahol az ősrezesbandák korai jazze és a blues, valamint a post-bop és ízeiben az free között mozog.

Ray Anderson olyan érzékenységgel, olyan kéjesen fújja harsonáját, és úgy képes vegyíteni a legtradicionálisabb bluest a kísérleti formákkal, ahogy talán csak Steven Bernsteint hallani néha.

A ritmusszekció pedig ha kell, a legmarhább szvingből dobja szét magát az avantgárd zenei világűrjébe.
És közben beszarásjó témákat írnak, amikből Louis Armstrong és Eric Dolphy egyenlő arányban veszik ki a részüket, az egész mélyén rejlő funkos dögről már szót sem ejtve.

Akinek a Hence The Reason, a March Of Dimes, a The Line Up és a The Other Parade című lemezeken kívül akad még a sufniban lemeze a triótól, és ideposztolja, küldök neki borítékban márványsajtot.

Carla Kihlstedt [2003-2011]

2012-01-14T03:29:00.000-08:00

2 Foot Yard

2 Foot Yard (2003)

Borrowed Arms (2008)

Causing a Tiger

Causing a Tiger (2010)

How We Held Our Post (2011)

Tales For The Stage

Flying Low (Tales For The Stage 0.) (2004)

Ravish (And Other Tales For The Stage) (2008)

Still You Lay Dreaming - Tales For The Stage II. (2011)

Carla Kihlstedt megérdemli a a megaposztot.

A hegedűs-énekes-és-multi-instrumentalista nő mellett épeszű zenekedvelőnek képtelenség elmenni.

Olyan nagyobb projektek fűződnek a nevéhez, mint a Tin Hat Trio, a Charming Hostess vagy a Sleepytime Gorilla Museum, emellett szerepelt Tom Waits bandájában, és a new yorki avantgárd szcéna számos nagyságával készített közös lemezt (gondolok itt Fred Frith, Ben Goldbergre, estébé).

E posztban kevéssé híres, de annál megrázóbb-felemelőbb szólómunkásságát adjuk közre, tematikusan csoportosítva (tehát nem időrendben).

A lemezek legfőbb főszereplői (Kihlstedt mellett):

Mathias Bossi dobos [Sleepytime Gorilla Museum]

valamint

Shahzad Ismaily [Secret Chiefs 3]

Kísérleti avant-rock szépség, zúzás, gyönyörű hang, fura dallamok, dünnyögés, zaj és düh, érzelmi felfakadás, komolyzenei igény, káosz és valami elképesztően más dalszerzői attitűd, mint bárhol.

A csaj nekem már most egy legenda.

Peter Brötzmann, Massimo Pupillo, Paal Nilssen-Love - Roma [2010]

2012-01-12T16:19:00.000-08:00

Kiegészítés az előző poszthoz.

Fred Lonberg-Holm, Peter Brötzmann, Paal Nilssen-Love - ADA [2011]

2012-01-12T05:38:00.001-08:00

Őket se kell bemutatni, naná?

Cselló, szaxofon, dob.
Egy ihletett félórás szett a free óriásaitól, a PNL kiadásában.
Aki bírta Brötzmann Bá és Nilssen-Love Roma és At Fresnes című koncertmonstrumait (azok is ilyen parafaszínűek), annak az ADA is kötelező.

Szokott energiájú szétforgácsolódás.

Bill Orcutt - How The Thing Sings [2011]

2012-01-12T05:13:00.000-08:00

Új Bill Orcutt szólóanyag, amiről lecsúszódtam tavaly.

A Harry Pussy ex-frontembere folytatja, amit 2009-es lemezén abbahagyott: négyhúros gitárján csapat hihetetlen erejű káosz-folkot, a hardcore-ból vett intenzitással tépi-szaggatja a húrokat, valami egészen fura transzba juttatva a hallgatót, olyanba, amire csak a ragák képesek.

A ricsajszerű antizene határán egyensúlyozva, bele-beledünnyögve zörgeti akusztikusát (valamiért legutóbb elektromost írtam, pedig akkoris akusztikus volt, csak szanaszét van torzsalkodva), és közben egy zseni.

Zajfolk-meditáció 2.

The Thing - Mono [2011]

2011-12-25T05:59:00.000-08:00

No de itt az igazi karácsonyi ajándék!

Hogy mit jelent, hogy Mats, Ingebrigt és Paal újra lecsap, azt hadd ne magyarázzam.
A Mono az első olyan lemezük a nélkülözhetetlen Bag It! óta, amelyen a trió nem egészül ki senkivel, csak a maga hármasságában nyomatja.
Ahogy már a címe is mutatja, az egész album monóban vagyon rögzítve, és ugyan csak bő fél óra, úgy somnak pofán, mint a mittudomén, magyarán kurvaerős szintén.
No elektronika, csak a jóöreg szaxi-bőgő-dob töltete.
Több se kell a kisjézusnak.

(köszönet az sdf012 blognak)

Kumiko Takara, Massimo Pupillo, Paal Nilssen-Love - Raids On The Unspeakable [2011]

2011-12-25T05:42:00.000-08:00

Kumiko Takara vibrafon és timpani, Massimo Pupillo basszusgitár, Paal Nilssen-Love dobok.
33 percnyi szabad improvizáció egy koppenhágai klubból, már csak a ritmusszekció végett mindenki leszedi + nem gyakran hallani őket vibrafonnal, valljuk be.
A tökabsztrakttól a legvadabb súlygrúvokig.
Szedés.

(köszönet sdf012 blognak)

Neo - Water Resistance [2009]

2011-11-26T02:44:00.000-08:00

Ez a Neo egy olasz trió, dob-gitár-szaxofon felállásban alkotnak elképesztő, matekos prog-rockba ojtott free jazzt, kicsit a Zu hagyománya mentén, de annál hektikusabban, kicsit a pár éve megjelent Sax Ruins lemezhez tudnám őket hasonlítani, vagy miRthkon nevű társuláshoz, meg Naked City és Zappa is, ha akarom - mindenesetre vad, gyors, bonyolult, húzós és játékos - ha valaki tud menni a Tourette-szindrómával, csípni fogja.

Joey Baron, Bruno Chevillon, Elliott Sharp, Franck Vigroux - Venice, Dal Vivo [2010]

2011-11-26T02:26:00.000-08:00

Ha tavaly ezt elszalasztottuk (ahogy például én), akkor idén ne tegyük (mármint el ne szalasszuk).
A kétgitár-bőgő-dob felállás sok jóval kecsegtet, főleg ha olyan nevek nyomják, amilyenek - a vége kivételesen zajos, elektronyos avantgárd jazz-rock fúzió, sok elektronikus ketyerei rárombolással, meg djpulttal, meg ami kell (sőt, Sharp szaxival is be-beszállingózik).
Nekem Joey Baron és Elliott Sharp neve keltette az érdeklődésemet - az ő szellemükben vannak is szép számmal hiperenergikus rockgrúvok és végetnemérő gityógerjesztések, beszívott zajkollázsok és disszonáns fejcsóvák.
Igazi jóság, energiaszintjét a korai Scorch Trióhoz tudnám hasonlítani - kísérleti szabadrock a legjobbaktól.

Ken Vandermark [2011]

2011-11-19T03:19:00.001-08:00

Ken Vandermark úr, a blog egyik zászlóshajója, idén sem tétlenkedik.
Hallhatjuk Tim Daisyvel avant duózni a The Conversation-ön, filmzenét szerezni a Predella Group alatt (Régimotoros Vandermark 5 rajongók figyelem, közreműködik Jeb Bishop is!), és végül szólóban zenél pár jazz és avant nagyságot megidézve.

Jelenleg úton van a Made to Break közepes méretű kombóval, a magam részéről várakozom :)

Charles Lloyd, Billy Higgins - Which Way is East [2003]

2011-10-25T02:35:00.001-07:00

2001 januárjában Charles Lloyd szaxofonos meghívta magához az ütős Billy Higgins-t, körbevették magukat egy rakat hangszerrel, és megkezdődött a felvétel. A végeredmény egy csodálatos, keleties, meditatív dupla lemezes utazás, méltó emlék a 2001 májusában elhunyt Higgins-nek.

Swedish Azz - Azz Appeal [2011]

2011-10-18T15:14:00.000-07:00

A nem is oly régi, irtózatosan király A38-as koncert emlékének. Aki volt, visszahallhat sok témát ezen az új kiadványon.
Mats Gustafsson szaxofonok, elektronikák; Per-Ake Holmlander tuba; Kjell Nordeson vibrafonfélék; Dieb13 lemezjátszók és elektronikák; valamint Erik Carlsson dobok.
Régi, svéd jazz-nótákat abálnak szanaszét zajjal, frível és szabadimpróval, tartva is magukat az amúgy beszarásul hangulatos melódiákhoz, meg el is rugaszkodva azoktól.
Már maga a hangszerelés megér egy misét, hát még hogy zsenik.
Akinek megvan a korábbi lemezük (Jazz På Svenska címmel), és idetölti, azt valhallába küldöm adjuramisten.

John Zorn - At the Gates of Paradise [2011]

2011-10-12T07:40:00.000-07:00

John Zorn misztikus csodacsapata, Medeskivel, Dunn-nal, Joey Baronnal, Kenny Wollesen vibrafonossal, Blake és a gnosztikus Nag Hammadi nevében gyönyörködteti a füleket. Muzsika!

Håkon Kornstad - Dwell Time [2009]

2011-10-10T15:38:00.000-07:00

Ingebrigt Håker Flaten és Håkon Kornstad 2008-ban megjelent Elise című albuma mellé ajánlott zenei ismeretanyag #2/2, a szaxofonos oldaláról, egy évvel későbbről, szólóban.

Ingebrigt Haker Flaten Quintet - The Year Of Boar [2008]

2011-10-10T15:27:00.000-07:00

Ingebrigt Håker Flaten és Håkon Kornstad 2008-ban megjelent Elise című albuma mellé ajánlott zenei ismeretanyag #1/2, a bőgős oldaláról. ugyanabból az évből, egy energikus kvintettel.

William Parker & ICI Ensemble‎ - Winter Sun Crying [2011]

2011-10-10T03:07:00.000-07:00

William Parker bőgős sok-sok müncheni muzsikussal nyomat nagyzenekari free jazzt, ami a freejazz-stef blogon kiérdemelte a hónap lemeze címet - a blog néha ugyan melléfog, de a nagyon jók általában valóban nagyon jók (mondjuk én Nate Wooley kísérlet szörcsögéseit - minden pejoratív felhang nélkül - más skálán pontoznám, vagy egyen sem [annak ellenére, hogy ide kitettem, mert végül is érdekes]).
A Winter Sun Crying-ot még nem hallgattam végig, csak bele, de izgalmasnak hangzik; sok elektronikával dolgozik.

Ingebrigt Håker Flaten & Håkon Kornstad - Elise [2008]

2011-10-10T02:30:00.000-07:00

Ingebrigt Håker Flaten (bőgő) és Håkon Kornstad (szaxofon). Ők norvégok.
Ezen a lemezen a duót a bőgős anyukája által összegyűjtött norvég nóták inspirálták (a lemez elején énekelni is halljuk a szintén norvég asszonyt).
A végeredmény csöndes, szívetmelengető anyag, amely szabadimprovizációs voltában a free tradíciójához köthető, és finoman játszik a választott dalokkal (amik között a Jarrett-féle Death and the Flower is megtalálható).
Kornstadról most hallok először: meglepően érzékenyen fúj, engem megvett.
Ingebrigt meg Ingebrigt.

Akosh S. - Nem kellett volna (2006)

2011-10-10T02:11:00.000-07:00

A hihetetlenül király szombati koncert emlékének (Merlin, október 8.).
Akosh Szelevényi / Gildas Etevenard duó. Ez közös duplalemezük.
Egyik legmélyebb élményem a koncert.
A kiadvány eggyel kevésbé színes, de önmagában véve érzékeny és jó anyag.
Szaxofon és dob, de minden más is.

New Zion Trio - Fight Against Babylon [2011]

2011-10-04T03:15:00.000-07:00

Jamie Saft új, Borscht Belt Studies című lemezének utolsó számában jelenik meg a zongorista legújabb triója Larry Grenadier bőgőssel és Craig Santiago dobossal karöltve.
Dub-alapú jazz-ügy, bő lére nyúlt, lassú nótákkal.
Tulajdonképpen lehetne izgalmasabb, de így is megvan az ember estéje.Köszönet a listen-to-me-fool blognak!

[ link removed by request ]

Jamaaladeen Tacuma [1983, 1984, 1988]

2011-09-28T02:25:00.000-07:00

A szép hosszú keresztnévvel megáldott úriember ismerős lehet Ornette Coleman kései munkásságának rajongói számára, a hetvenes évek úttörő free funk csapatának, a Prime Time-nak volt tagja. Kiugró basszusjátékát élvezhetjük ezeken a lemezeken, a nyolcvanas évek elektromos - eklektikus hangulatával, free funk a javából.

This post is dedicated to Moe.

Starlicker - Double Demon [2011]

2011-09-25T02:53:00.000-07:00

Rob Mazurek kornettista legújabb projektje Jason Adasiewicz-cel a vibrafon és John Herndonnal a dobok mögött.
Az Exploding Star Orchestra zsongító, csillagközi post-jazzéhez áll igazából közel - amorf felépítésű nóták hirtelen ritmus- és tempóváltásokkal, tartott hangokból épülő hangködból felsejlő témákkal, szétcsúszott egzotikával és káoszmelankóliával.
Mazurek zsenije ismét megvillan: szöszölő kozmosz-búvárok balettzenéje.

Side A - A New Margin [2011]

2011-09-25T02:51:00.000-07:00

Ken Vandermark, Håvard Wiik, Chad Taylor.
Tenorszaxi, zongora, dob.
Imponáló free bop energia, ami meg szokott lenni, és ez most is mindent visz - vampek, groove-ok, állati király szólók, szétborulás, fülkettőző dinamikák.
Összeszokott muzsikus eleresztik a hajuk. Fincsi ügy.

Jamie Saft - Borscht Belt Studies [2011]

2011-09-25T02:48:00.000-07:00

Jamie Saft új szólóanyaga a Tzadik kiadó gondozásában, szóló- és duókompozíciók Ben Goldber klarinétossal - akkora lemez, hogy ihaj, mondanom se kelljen.
Pár évvel ezelőtt a Black Shabbis c. anyagával az izraelita death metal vizeire evezett, s most vissza a jazzistább megközelítéshez, nagyon fogós és érzékeny, klezmer-alapú avantgárd dalokkal.
Az utolsó dal a billentyűs új formációjával készült, a New Zion Trióval, aminek a Veal Recordsnál teljes hangzóanyaga is megjelent (a zsidó dub-jazz jegyében).
Hatalmas öröm ez a lemez, óriás mélységekkel a Radical Jewish Culture szériában.

Jacob Fred Jazz Odyssey - Race Riot Suite [2011]

2011-09-25T02:19:00.000-07:00

A JFJO hatalmas banda, és szintén megérdemelnének itt egy diszkográfiát - a projektet Brian Haas billentős működteti 1994 óta, azóta sok-sok tagváltással.
Zenéjük elég széles skálán mozog: a kísérleti funk-jazz impróktól a Mingusos kompozíciókon át mostanában kapcsolnak az ambient és az electronica felé, valamint az igazán old school, huszas évekbeli dixieland-hangzás is foglalkoztatja őket, és mindemellett meg lettek áldva zseniális popzenei érzékkel is.
Ötvözik a John Medeskiék-féle kísérleti jameket és a Marco Beneventoék-féle popszenzitivitást, mégis kifejezetten egyediek maradnak. Furcsa, hogy itthoni körökben nem számítanak akkora sztárnak.
Az augusztus végén kijött Race Riot Suite az év egyik legnagyobb dobása: az alapkvartett (Brian Haas zongora, Chris Combs steel gitár, Josh Raymer dobok, Jeff Harshbarger basszer) ezen az anyagon fúvósötössel bővül ki, méghozzá olyan nevekkel, mint Jeff Coffin , Steven Bernstein, Peter Apfelbaum, Mark Southerland és Matt Leland (a JFJO alapító tagja).
A tematikus dalfüzér beszarásdögös, és jól egyensúlyozik a tradicionális rezesbandás örömhangulat és a kísérletibb szétborulások között, tört ütemek és a leglazább szving, balladák és funky rezes monstrumok, free-be csavarodó jammelések -
és eszetlenül jó dalok, amiket a fúvósok olyan érzelmi töltéssel ruháznak fell, hogy a hátam beleborsódzik. Katarzisérték mindenhol.
Baromi jó lemez, én meg is veszem magamnak szülinapomra.

Ikue Mori, Mark Nauseef, Evan Parker, Bill Laswell - Near Nadir [2011]

2011-09-25T02:09:00.000-07:00

Vérbeli, sötét, elektroakusztikus avantgárd elektronikával, basszusokkal, szopránszaxofonnal, valamint hajlított vasakkal és pici harangokkal a szcéna négy nagy muzsikusától.
Hipnotikus, mély és kívételesen zaklatott szabadimprovizáció, igazán szép dolgokkal a tarsolyában - nem egyszerű hallgatnivaló, de megéri.
Laswell bácsi keverte.

Old Time Relijun [1997, 1999, 2001, 2003, 2007]

2011-09-24T15:06:00.000-07:00

Az Arrington De Dionyso poszt kapcsán említettem őket - egy páratlanul paranoid, alternatív roncszenével kedveskedő zenekar, torz, industrial-gyanús dobokkal, kitekert, disszonáns gityótémákkal, óbégatással és szaxofon- na meg basszklarinét-röcögtetéssel, félzajos, vetemült popstruktúrákkal, zúzós, rémisztő boszorkányossággal.

Nem igazán lehet őket semmihez sem hasonlítani - hisztérikus alterposztpank, kicsit The Pop Group, de nem tudom, tényleg, hallani köll.

Ami hiányzik a diszkográfiából: a 2000-es La Sirena de Pecera és a 2005-ös 2012 c. lemezek. Akinek ezek megvannak, és idelinkeli, azt megáldom.

Steve Lacy and Andrea Centazzo - Tao [2006]

2011-09-24T04:44:00.000-07:00

Szevasztok.
Ezt a lemezt pár hete vadásztam a hőn szeretett Free The Music blogról, ahol a szerkesztő mostanában Steve Lacy napokat tart.
Én csak névről ismertem eddig (Steve Lacy), illetve volt valami emlékem, hogy nagyzenekarban nem fogott meg túlságosan.
Ezen a lemezen azonban, az olasz ütőssel duóban nagyon adja - szép, dallamos, elmélyülős szabadzenét produkálnak, azért gondoltam, ideteszem, ha valaki nem tudná, hol kezdje.
Nem oly karcos, meditálós-repetálós free, aki erre flessel éjszaka, annak küldöm, meg akinek szereti.
Amúgy egy 84-es és egy 76-os koncertből állították össze.

Human Feel [1994, 2006]

2011-09-18T05:29:00.000-07:00

A humanizmus vonalán maradva, a Human Feel jazzkollektíva a new york-i avant szcéne elitjét adja nekünk. Chris Speed és Andrew D'Angelo fúvósok, Kurt Rosenwinkel gitáros és Jim Black dobos közreműködésével. Az 1994-es Welcome to Malpesta és a 2006-os Galore szerzeményei szerpentines, elvont, ugyanakkor játékos hangulatot árasztanak, a nevek pedig garanciát jelentenek a minőségi fülelésre.

Human Element - Human Element [2011]

2011-09-15T06:25:00.000-07:00

A Human Element-re azért figyeltem fel, mert egyik kedvenc dobosom, Gary Novak az ütős, valamint a virtuóz Matthew Garrison jelenléte garancia a sikerre. A másik két résztvevő a Tribal Techből ismerős Scott Kinsey billentyűmágus és Arto Tuncboyacian aki perkás és vokalizál, már dolgozott együtt Garrisonnal.

A végeredmény world music, de a new age tespedése helyett kellemes jazz ízek és ritmusok várnak a hallgatóra, a törzsi kántálások mellett. Garrison szépeket szólózik (naná), valamint felbukkan a "Hi Lao" című számban Mahavishnu John McLaughlin, aki helyenként olyan funkysan tolja, hogy Miles villanásaim voltak.

Arrington De Dionyso [2006, 2008, 2009, 2011]

2011-09-07T09:59:00.000-07:00

Arrington De Dionyso egészen elképesztő figura: baritonklarinét, gitár és ének reszortján művelődik, zenéje pedig a törzsi sámánzene, a free jazz, a dancehall, és az egzotikus-pszichedelikus trance, tehát valami egészen evilágiatlan, pumpállós-szittyogós, paranoid őrület.
Első két lemeze még a dorongos-szaxofonos szüttyögések és a tuvai toroktechnika hipnotikus drone-hömpölyegeinek szellemében készültek, széttartó, kísérleti vénáját bontogatva - a második kettő pedig Malaikat Dan Singa nevű formációjával, kántálós, skizoid transzokra építve, kaotikus tánczenei jelleggel, indonéz nyelvre fordított William Blake dalszövegekkel és kabbalisztikus forrásokra való nagymennyiségű rádrogozással.Az Old Time Relijun - egy legborultabb alterbanda - oszlopos tagja, majd őket is közlöm, mert bődületesek.

Joëlle Léandre & Akosh S. [2005, 2008]

2011-08-29T15:16:00.000-07:00

Akosh Szelevényi fúvós (szaxofon-miegyéb) és Joëlle Léandre bőgős.
Energikusabb szabadzenélést keresve sem kívánhatnánk.
Sokszor nem egyszerű, sötét dolgokat sajtolnak, de hatalmas, vértisztító erejük van.
És az ürügy: szeptember 9-én (jövő pénteken) a Trafóban! (és sokan mások, durvaolcsón)
Ha bejön, ott gondolom majd meg is lehet ezeket venni.
Hallgassátok, gyertek!

Aram Bajakian’s Kef (2011)

2011-08-18T02:50:00.000-07:00

Egy új Tzadik-kiadós fejlemény. Gitár-basszus-hegedű trió. A Kef amúgy egy örmény népzenei és nyugati elemekkel operáló tánc, innen a név, tudniillik ők is ezt csinálják: népzene, jazz és rock fúzióját nyomják, improvizatíve, néha zajra aprítva, de mindvégig kiadó szellemiségét követve. Olyasmit csinálnak, mint a Rashanim a klezmerrel. Energikus, szép zene, szedjétek.

Papa Mali [2000, 2007]

2011-08-15T05:19:00.000-07:00

Papa Mali az egyik legcsótányabb szádörn mocsári blues-funk muksó a világszínpadon.
Olyan dög és svung és elektronyos szittyó, olyan pogány, ingoványos fülledtség, olyan boszorkánydokikkal paktál és olyan csirkéket áldoz, mint doktodzson se nájttripper korszakában.
Óriás, zsíros groove-ok, mélyberántó riffek, funky billentyűsök, zsibbasztó kánták, ordas szexiség és vudu-gyalázat.
A Dr. John referencia amúgy nem üres humbug - hallga csak a "Walk On Guilded Splinters" tíz perces, tömény zsongítását. És menj szobára.
Hajrá.

Tuatara [1997, 1998, 2002]

2011-08-11T05:41:00.000-07:00

Akkor legyen ez egy Skerik nap.
Persze a Tuatarát nem a szaxofonos jegyzi, mint főkolompos, hanem a szintén Seattle-i illetőségű Barrett Martin, olyan grunge-magasságok dobosa, mint a Screaming Trees, a Mad Season vagy a Skin Yard.
A Tuatara ellenben nem grunge.
Hanem egészen elragadó, egzotikus, olykor filmszerűen imbolygó, máskor zúzós-rockos post-jazz-funk hatalmasság, dobbal, perkákkal, bőgővel/basszgitárral, vibrafonnal, Rhodesszal/Hammonddal, gitárral, steel pannel, mindennel, és persze tetszetős fúvósszekcióval (itt jön a képbe Skerik, és nem mellesleg Craig Flory).
Iszonyú erős groove-ok, húzás, ez a zene egyszerűen eszményi, olyan funky rock and roll exotica "blaxploitation soundtrack"-tobzódás, hogy anyátok se szarik többet, ha erre rájön.
Mindhárom lemez eszmén-felül zsír - kiegészítésként majd még érkeznek Barrett Martin szólólemezei .
Ezek után még van kettő Tuatara-album, East Of The Sun és West Of The Moon címmel, de ott már nincsenek fúvósok, és nyúlós soft rock lett a projektból, úgyhogy azokat nem adom.
Ez mindenkinek értetődjön magától!

Critters Buggin [1994, 1996, 1997, 1998, 2004]

2011-08-11T02:25:00.000-07:00

SKERIK! MIKE DILLON! BRAD HOUSER! MATT CHAMBERLAIN!
A Critters Buggin' a szaxofonos egyik legsajátosabban elmebajos társulása, joggal állíthatjuk, hogy a manapság nyomolú Dead Kenny G's innen nőtte ki magát, hiszen onnan csak a dobos Matt hiányzik, aki amúgy hatalmas, például Bill Frisell mellett a Floratone-ban, de számos pop- és rocklemezen is közreműködik.
A Critters jó példa a Skerik-féle eklektikára: kicsit jazz-funk, kicsit rock, közben space-tribal, avantgárd elektró, sok világzenei hatással dolgozik, fura trip-hoppokat kever, és veszett pszichedelikus jamekbe csöppen.
Skerik itt ereszti el a legjobban az agyát, aminek eredményeképpen a legbetegebb dolgait valószínűleg itt találjuk.
A gyűjteményből hiányzik az Amoeba című album, ami állítólag nem is olyan, mint a többi CB, hanem valamiféle heroinista ambientre hasonlít - szóval ez nincs meg - ellenben a Guest eggyel jobb minőségben van meg, mint a neten keringő 128 kilobites verzió.
Persze Mike Dillon vibrafonos-tablás-dobos arcért ugyanúgy rajongunk, mint a szaxisért (aki amúgy meglehetősen sokszor nyúl szintikhez is), mert nem kissebb forma ő se.
Éljen Seattle!

Robotobibok [2000, 2002, 2004]

2011-08-09T03:23:00.000-07:00

Számomra a lengyel Robotobibok történelmi jelentőségű zenekar, már ami az én zenei fejlődésemet, előmenetelemet illeti.
2005. augusztus 13-án a Sziget Fesztiválon, annak is ma már nem létező Bahia sátrában, éjjel félháromkor léptek színpadra, valami elképesztően furcsa jungle jazz kreálmánnyal - én apámmal és Magyar Péterrel, az Európa Kiadó dobosával ültem a földön (még nem voltam 14).
Ott dőlt el, a zene (a "Sonda-Jungle" című nótára tisztán emlékszem, az első lemez, első száma), Magyar Peti és apukám hatására, hogy nekem dobolnom kéne és fogok.
Ezen felül a Robotobibok hallatlanul király zenekar, kevéssé ismert, elektronikával (múgok, búgok) megberhelt, pszichedeliába hajló, fúvósokkal zsongító, drum and bass groove-okkal súlyosbított, kábító, ördöngős jazz, ha akarom nu jazz, a programfüzetben jungle jazz néven futott.
Nem olyan, mint bármi
Ezt a három lemezt adták ki.
Élvezzetek rá.

James Blood Ulmer [1978, 1980, 1981, 1982, 1983, 1984]

2011-08-08T16:22:00.000-07:00

James Blood Ulmer gitáros-énekes nagyfazon, ezeken a koraikon a free jazz és a funk rock pengeélén jár, az Ornette Coleman-féle elektronyos Prime Time hangzás jegyében, hatalmas szabadfunk-csúszdákkal, diszkó-basszusokra oktrojált rapid-avantjazz-témázásokkal, és olyan örökérvényű rigmusokkal, mint a "jazz is the teacher, funk is the preacher", ami akár hitvallásnak is tekinthető.
A 78-as Tales Of Captain Black c. anyagon maga a nagy Ornette fúj, Jamaaladeen Tacuma basszerozik és Denardo Coleman dobol -
későbbiekben a dobos helyét Calvin Weston veszi át, a basszgitáros Amin Ali lesz, és számos fúvóssal bővül a banda: David Murray, Oliver Lake, Olu Dara... és még mások is.
Az 1984-es Odyssey kecsegtet a legérdekesebb felállással - a gitáros egy hegedűssel és egy dobossal nyomul, fjúzsön-gyanús szabadblúz-formákba tömörödve.
Szóval nagyember, illik ösmerni.
A hangzáshoz hozzá kell szokni - a nyolcvanas évek kicsit mindenkinek elvette az eszét - ha ezen túltesszük magunkat, minden oké.

Hairy Bones - At Fresnes [2009]

2011-08-01T07:09:00.000-07:00

Toshinori Kondo elektromos trombitán, Massimo Pupillo elektromos basszuson, Paal Nilssen-Love dobon, és Peter Brötzmann alt és tenorszakofonon. Ha túléljük a Szőrös csontok fesztivál verziójának első tíz percét (Földcsuszamlás, égzendülés, a Sátán pedig a lelkét leheli ki Pupillo basszusán át.), akkor meginvitálnak egy kis Die like a Dog utazásra.

Éljen soká a Vastüdő!

Peter Evans Quintet - Ghosts [2011]

2011-07-28T09:39:00.000-07:00

Ez hatalom.
Az ötös fogat a névadó trombitást, Carlos Homs zongoristát, Tom Blancarte bőgőst, Jim Black dobost és Sam Pluta helyszíni-elektronika-felelőst gyűjti össze.
Evans többek között a Mostly Other People Do The Killing és a Tyft formációk éltrombisa, valamint szerepelt már nálunk egy Mary Halvorsonnal és Weasel Waltersszel készített kiadvánnyal, és a legutóbbi barátkozós Full Blast anyagon is tiszteletét tette.
Persze simán majdnem összetévesztettem Evan Parkerrel, még jó hogy ezt sikerült tisztázni.
Peter Evans nem Evan Parker.
Viszont amit itt művelnek öten, az valami igazán hatalmas: fura, szétcsúszós be-bop elektronikai segédpszichedeliával, beszarás témákkal és szűnni nem akaró tempóváltásokkal.
Oly dinamikusak, hogy nocsak, húznak, belefekszenek egy-két ízes bop-dágványba, tempótartanak, majd eldagonyázzák magukat az avantgárd vircsaftja felé.
Olyan együttállásaik vannak, mint a csillagoknak soha.

John Zorn's 50th Birthday Celebration [2004, 2005]

2011-07-27T15:11:00.000-07:00

John Zorn bá megadta a módját az ötvenedik születésnapi ünneplésnek - egy éven át havonta koncertfelvételeket ebrudallt napvilágra legkülönbözőbb projektjeivel.
Így született meg ez a 12 lemezes gyűjtemény, mely a Mestert minden oldaláról bemutatja, legalábbis azokról az oldalairól, amik 50 éves korában (uszkve 7-8 éve) voltak neki - klezmeres jazztémáitól a tradicionális free jazz kombókon át a fehérzaj-generáló kísérletekig.
Itt a lista a melyik-micsodáról:

Volume 1: Masada String Trio
Volume 2: Milford Graves/John Zorn
Volume 3: Locus Solus
Volume 4: Electric Masada
Volume 5: Fred Frith/John Zorn
Volume 6: Hemophiliac
Volume 7: Masada
Volume 8: Wadada Leo Smith/Susie Ibarra/John Zorn
Volume 9: John Zorn (The Classic Guide to Strategy Volume Three)
Volume 10: Yamataka Eye/John Zorn
Volume 11: Bar Kokhba Sextet (háromlemezes monstrekoncert)
Volume 12: Painkiller

Fogyasztjátok egészségben!

Mats Gustafsson [2002, 2003, 2005]

2011-07-26T14:45:00.000-07:00

Megigéztek Mats Gus szólóanyagai az utóbbi hetekben. Úgy szaxizik, ahogy nincs más, döbbenetenergiák felszabadítója, keserű szépség, balladák és helikoptermotorzaj házasítója ő, valami elképesztő rezonőr-forma, de valójában.
A Trees & Truths és a Solos For Contrabass Saxophone bakeliten osztották az igét, a 2005-ös Catapult pedig cédén is, Mats mindegyiken magányosan nyúzza gigantikus szaxofonjait, és elképesztőségeket csinál.
Szuszog-puttyog kánonban, egyszerre több hangon brúg, gyönyörűeket fúj, vegyük csak a The Light vagy a The Nut című szerzeményeket a 2005-ös anyagról.
Brillantíroz.

Jan Garbarek [1969, 1970]

2011-07-26T14:18:00.000-07:00

Két klasszikus cucc Garbarekbá legkorábbi korai korszakjából ideválogatva, minthogy ez az első kettő, az Esoteric Circle meg az Afric Pepperbird, méghozzá.
A norvég szaxofonos mellett Terje Rypdal gitározik, Arild Andersen bőg és Jon Christensen dobol, szintúgy norvégek-norvégok.
Itt még Janunk nem fú giccset, se Indiába nem megy, se templomba nem visszhangoztat gregorián dallamokat, hanem azt a fiatal énjét mutatja, ami akkor volt, az a skandináv Albert Ayler-fan, aki-ami és ahogyan.
Két nagyszerű album ez a free jazz mezsgyéről, néhol a bluesra nyitnak, szépek és zajosak, fiatalosan pszichotikus, s nagyszerű hozzá.

Resonance Ensemble - Kafka in Flight [2011]

2011-07-25T09:01:00.000-07:00

Ken Vandermark is bejelentkezett az évben, és hozta a fúvós multikulti csapatát, a Resonance Ensemble-t. A szokott dedikációk között találjuk a remek Don Ellis-t, (akitől lehet, hogy majd töltök fel a későbbiekben). A szerzemények hosszúak, három részre bontva az egy órás műsoridőt, jellemző Vandermark big band, remek szólókkal, újrahallgatás során már jobban feltűnhet a csoportos részek ötletessége is.

Ken, mint kiváló :)

Nate Wooley - Trumpet/Amplifier [2011]

2011-07-11T05:23:00.000-07:00

No és legyen itt ma még egy bakelit-kiadvány, Nate Wooley szólótrombitás anyaga, amit ha én lennék miszter Kárlhájnc Stokkháuzn sem tudnék mire vélni, leginkább olyan, mintha egy galvánelemet feldugnánk a seggünkbe és az ánuszunkat bemikrofonoznánk, persze ez csak hasonlat, szóval én a szabadidőmet százévente se szánnám ennek a lemeznek a hallgatására, hacsak nem lennék kíváncsi (mint ahogy végül is vagyok, csak...), hogy milyen furcsa dolgok süthetők ki egy egysdzerű trombitából némi berhelés útján.
Hangkereső kisködmön, ahogy az etyeki fúvószenekarban mondták volt, még az aranyidőkben.
Szóval ha izgat egy efféle technikai-kísérleti zaj-ügy, hogy micsoda hangok létezhetnek egyáltalán trombita útján, szedjétek, mert így tényleg nem fúj senki semmit, ilyen tekintetben bizonyosan unikum.
Meg lehet, hogy nektek tetszik is. Éljen a kísérlet!

Full Blast + Friends - Crumbling Brain [2011]

2011-07-11T04:51:00.000-07:00

Az új Full Blast, jóbarátok közbenjárásával.
Ugye az alapormáció: Peter Brötzman (szaxofonok, klarinét és tárogató), Marino Pliakas (elektromos basszer) és Michael Wertmüller (dobok).
Ahogy a nevük is, úgy ők is: ahogy-a-csövön-kifér-típusú, teljes-elános, keménymagos free jazzt klopfolnak. Az első negyedóra itt is csak az övék.
Aztán érkeznek a haverok: Peter Evans trombitával, Keiji Haino elektromos gitárral és Mars Williams szaxofonnal.
Ők sem a hangzás legömbölyítéséért vannak itt.
Húzzák egyesek, hogy a második oldalon faszságok vannak (ja, ez LP, áoldal-béoldal, meg ilyenek...), értelmetlen hülyeségek, de szerintem nem több, mint amennyi Haino sajátja - sok zajos gerjedelembe oltott ricsajmassza és helikopterfingás.
Tősgyökeres free improv hangzavargerjesztés - szerintem jól működnek.

Mombu - Mombu [2011]

2011-07-11T04:29:00.001-07:00

Wow! A legfaszább projekt az újévben! Mombu!
Luca T. Mai szaxofonos a Zuból és Antonio Zitarelli dobos az olasz Neo zenekarból.
Tehát duó. A zenéjük valamiféle matekos-törzsi-hardcore-jazz vagy mi, valahonnan a Zu, a Shining és a The Thing zenekarok határterületéről -
széttorzult szaxofonriffek, zajba forduló baritonsüvölvények, rituál-poliritmikus, süppesztő aládobolás, olykor fifikás-progresszív máskor véregyszerűségükkel igéző témák a metál összes dörgedelmével, hipnotikus pszichó-jazz-tekervények, a rezonáló rézből bőgéséből szűrt nojzhergelő freecore-hatás? és mások, hatalmasan.
Aki csípte, csípje. Az új Dead Kenny G's mellett eddig az év alkotmánya.

Cato Salsa Experience and Thing with Joe McPhee [2005, 2007]

2011-07-11T03:12:00.000-07:00

A mindenség egyik legüdvösebb kollabjáról beszélünk.
Egy fiatal, norvég pszichedelikus rockzenekar (CSE), egy norvég-svéd power jazz trió- és zenei monopolhatalom (The Thing) és egy élő free jazz legenda (Joe bácsi).
Erre utal a becsületes nevük is: Two Bands and a Legend.
És mi történik közöttük? A tisztességes gitár-basszgitár-billentyű-dob felállású rock and roll szekció kiegészülve még egy dobbal, bőgővel és szaxofonnal, valamint egy további szaxofonnal vagy trombitával -
kíméletlenül ötvözi a The Thing-képviselte hardcore-riffelős free jazzt a keményvonalas, seggrázós psych-rockzenével.
Opusaik között olyan rocktörténeti klasszikusok emelődnek hatványra a kreatívzene oltárán, mint a Whole Lotta Love vagy a Louie Louie - emellett főleg a The Thing zúzósabb számai kerülnek terítékre, és természetesen sajátok, össznépi jammelés-szülte szabadrock-mészárlások.
Közben a klasszikusabb free felé is kitekintgetnek: a Thing és McPhee hozza-csemészi az Albert Ayler-féle spirituális megtisztulást is néhány szerzeményben.
A társulás eddig három kiadványt élt meg: a 2005-ös Sounds Like A Sandwich EP-t, a 2007-es eponymoust: a Two Bands and a Legend című albumot, és az ugyanezévi I See You Baby EP-t.
Szedjétek és rázzátok a seggeteket.

The Book Of Knots [2004, 2007, 2011]

2011-07-04T18:05:00.000-07:00

Kísérleti avant-rock zenezaj a Sleepytime Gorilla Museum-, a Skeleton Key- és a Tin Hat Trio-tengely mentéről.
Az alapcsapatot Matthias Bossi, Joel Hamilton, Carla Kihlstedt és Tony Maimone - ők zengetik, zúzatják húrjaikat a legkülönbözőbb vendég-specialistákkal:
a wales-i illetőségű Jon Langford (a 2004-es self-titled albumon),
egy-egy nótában Tom Waits vagy David Thomas (a 2007-es Traineater c. lemezen)
esetleg Nils Frykdahl és Dawn McCarthy a Faun Fables berkeiből, Mike Patton vagy éppen Trey Spruance (ők a legújabb Garden Of Fainting Stars c. lemezen).
Persze Carla is énekel, nem csak hegedül.
A poszt oka az új lemez, persze.
Disszonáns doomok, fura folkok, industrial spoken word-folyamok, alterkortárs zajgroove-ok, félklasszikus extrémmetál-miniatűrök filmszerű böngés.
Érelmeszesítő avantgárd húsgyalázat.

Fire [2009, 2011]

2011-06-27T15:15:00.000-07:00

Mats Gustafsson szaxi, Johan Berthling basszer és Andreas Werliin dobok. Ők a tűz felkiáltójellel.
Zenéjük hipnotikus pszichedelikus rock, ha akarom, free jazz felhangokkal és zajjal, mindenesetre bődületes energiával cirkuláltatva monoton ritmusokat, rávalósítva eszetlen dinamikákkal, és úgy fújva, ahogy Mats tud, tehát svungban, kraftban hiány az nincsen.
Első lemezük két éve volt You Liked Me Five Minutes Ago címmel, a mostani pedig az Unreleased? címet viseli, és Jim O'Rourke gitárja súlyosbít rajta.
Végülis Pink Floyd "Interstellar Overdrive"-ja és Albert Ayler "Ghosts"-ja egyidőben van.
Behúz, mint a szivacsgödör.

Derek Bailey & Cyro Baptista [1988, 2006]

2011-06-24T03:42:00.000-07:00

Gitáros és ütőhangszeres. Két nagyformátumú figura az avantgárd berkeiből.
Számomra Derek Bailey örök rejtély marad - legkevésbé gitározik hangokat, inkább ritmusokkal, neszekkel, gerjedő zajokkal güzül, üveghangokat emel négyzetre.
Cyro Baptista az örök percussionist, bárhol, mindenhol, ahol fura dolgok történnek, ő kérlelhetetlenül nyenyereg.
A Cyro és a Derek címet viselő lemezek mindketten aranyat érnek.
Sok atmoszférázás, repetícióból és fura motozásból szőtt hangszövetek, hangkollázs-rituálé szépen fejlődő szabadfolyamokban.

Cyro az egész ütőhangszerparkot odavonja, még énekel is olykor, Derek pedig a maga módján sikál, peng és sündörög.
Az első lemez több nóta zártabb etűdökkel, az utolsó két bő lére eresztett szabadimprovizációs session lenyomata.

Acid Mothers Temple SWR [2005, 2007, 2011]

2011-06-14T00:48:00.000-07:00

A japán Acid Mothers Temple nevezetű, százkarú gigaprojekt egyik oldalágáról beszélünk, egy trióról, melyben a projektvezető őrültdoki, Kawabata Makoto gitározik, s mellette az örök basszer, Tsuyama Atsushi, illetve kedvenc japán dobosunk az elvetemültebb zeuhl-vonalról, Tatsuya Yoshida.
Zenéjük a főprojekt szétszívott pszichedelikus rockját vegyíti keményvonalas free jazz hanggal, meg úgy általában, még dúsítják a káoszt, dögösen, savazva csúsznak szanaszéjjel.
Grúvolnak, riffelnek, zajongnak.
Legújabb lemezük Kazutoki Umezu szaxofonossal karöltve készült, a Sax & The City címet viseli, és már nagyon vártuk az első két kiadvány után.

Wadada Leo Smith's Organic - Heart's Reflection [2011]

2011-06-04T01:49:00.000-07:00

Wadada Leo Smith előző opusának második lemezén bemutatkozott Organic visszatér, és egy közel két órás anyagot tesz fülünk elé. A tizennégy tagú társulat gazdag hangszerelésre ad okot, a zene pedig a Miles Davis-i Bitches Brew - Agartha free funktól az introspektívabb, apró darabokig terjed. A maestro halad a korral, a vastag gitárszőnyeg mellett Ikue Mori-t idéző laptop manipulációk is feltűnnek.

The Dead Kenny G's [2009, 2011]

2011-06-01T13:22:00.000-07:00

SKERIK! MIKE DILLON! BRAD HOUSER!

Szaxofonok, billentyűk, múgok. Dobok, vibrafonok, tablák, ének. Basszusgitár és más basszusok.
Tulajdonképpen egy háromnegyednyi Critters Buggin', egy kétharmad Garage A Trois basszgitárossal, satöbbi, mindenesetre összeszokott, elmebeteg banda.
Álmaim zenekara.
Vadorzó, kísérletezős punk-jazz-funkről van szó, a Melvins free jazz verziójáról, ők legalábbis így vallanak magukról, helytállóan. Van itt elektró-hentyergetés, karibi hatás és death metál, populáris vibrafondallamok, keleties karavánzene, zajzenélés, elvetemült, dögös funkjammek, és bődületes irónia. A legkülönfélébb ügyek keverődnek együvé, ahol a metál heve van csinálva effektezett vibrafonnal és torzított szaxival, és olyan témákkal, hogy az ember meghal a boldogságban.
Riffek, groove-ok, furaság.
És itt a várva várt új lemez is végre, megjött, és Charlie Hunter egy számban gityózik, ami tizes skálán hatalmas.

John Zorn - The Satyr's Play / Cerberus [2011]

2011-05-18T13:57:00.000-07:00

Minden havi John Zorn kiadványunkat add meg nekünk jeligére itt van a művész úr két újdonsült drámai zeneművét dokumentáló anyag.
Az első egy két ütősre írt mű, ezoterikus szövegekkel áll kapcsolatban, Kenny Wollessen és Cyro Baptista hozzák a maguk legkreatívabbját, energikusak, vihart kavarnak, szexin pakkognak, rituálisak, tetszenek.A második egy háromrezes kortárskodó vadulás, Marcus Rojas tubás, basszusharsonás és Peter Evans trombitás megvalósítása nyomán, furcsa, boszorkányos sötétségekbe torkoskodó, durva kompozíció.Szeretjük ezt az embert, mert érdekes.

Bill Frisell - Sign Of Life (Music for 858 Quartet) [2011]

2011-05-18T13:39:00.000-07:00

Új lemez a gitáros mestertől. Ahogy már a History Mystery című anyagon megcsírhadt, és azóta a Disfarmer és a Beautiful Dreamer lemezeken is kamatozódott ez a csírhadtnék, úgy az idei albumon is Amerika zenei kultúrkincse varázsolódik Frisell-féle vonós-pengetős kompozíciókba.
Country-, folk- és blues-indíttatású misztikus, andalító, kitekert kvartettek Jenny Scheinman hegedűjére, Eyvind Kang mélyhegedűjére, Hank Roberts csellójára és Frisell gitárjára. (Négyüknek lett nevük is)
Az előző lemezekhez hasonló modor, aki szereti, tudja, hogy egy egészen különös világot tár fülig, kopár prérin lasszózás és sötét sikátorokban magándetektívkedés között ingázva, irtó megkapóan játszva Észak-Amerika folkkincsével.
Tudjátok ti ezt.

Master Musicians Of Bukkake - Totem Three [2011]

2011-05-15T12:26:00.000-07:00

Itt a harmadik Totem a világ legszubhipnotikusabb pszichedelikus-rituál-törzsi folktársulástól, az Earth-, a Sunn O)))- és a Sun City Girls-tengelyről, ősenergiákat szétsajtolva, szétbizsergetve, doom-lomhasággal, drone-energiákkal csapatva panteista riffeket.
Szálljunk magunkba újra.

Joe McPhee & Chris Corsano - Under A Double Moon [2011]

2011-05-15T12:08:00.000-07:00

Két free jazz ikon.
Szaxofon és dob.
Szeretjük a duókat, ez is nagyon jó nekünk.
Dinamikus szabadság, durva mélységek, olyanok, amilyenekhez McPhee nagyon ért.
Corsanót én csak névleg ismerem, de baromi jó ez a kettős, bárhonnan nézzük.
Szedés.

Club d'Elf - Electric Moroccoland / So Below [2011]

2011-05-15T02:27:00.000-07:00

első rész
második rész
harmadik rész

Itt az új Club d'Elf, ami nemhogy csak a második, de még dupla is, igazi marokkói szipujazz-maraton Bostonból, több világzenével, mint az első anyagon, és óriási John Medeski közreműködéssel, kellemes jazzfunk improvokkal átszőtt pszichedelikus trance-őrületekkel, bő lére eresztett, gyökérsimogató jammekkel, bő két és félórában, rendkívül kellemes és kötelező.

Man Man [2004, 2006, 2008, 2011]

2011-05-10T15:22:00.001-07:00

A Man Man zenekar óriási kedvenc, ha akarjuk, kísérleti indie, burleszkpop, ringlispil-hajtó avant-sramli, vándorcigányok szemétdombi vircsaftja és a túlvilág csontzenéje - xylofonnyal, vibrafonnyal, tangóharmonikával, bendzsóval, tubával, eufóriummal, különféle sípokkal és zörgő-börgő kacatokkal, gagyira húzott szintikkel, klarinéttal, szaxofonnal, nádihegedűvel, és nagyon sok izével, lüktető Tom Waits-örökséggel, dús ritmusszekcióval szörffel, vaudeville-muzsikával, sanzonnal, csirkenyakaló vudutáncokkal, balkáni vénával, egyszemélyes balladákkal, disszonáns doo wop slágerekkel, drámai vokálokkal, a legeredetibben.
A postázás indítéka legújabb, Life Fantastic című lemezük, amin ez a furcsa ugróegér virít, de mindegyik hatalmas pompa és nagyszerűség.
Tébollyal beoltott popszenzibilitás, hóhércirkusz-ridömenblúz, avagy gypsy folkhorror, mindentől függetlenül.

Kayo Dot [2003, 2006, 2008, 2010]

2011-05-05T16:59:00.001-07:00

A Kayo Dot avantgárd progresszív, vagy inkább experimentális chamber rock, vagy ahogy vesszük, mindenesetre Toby Driver agya-szüleménye, ahol a jóféle post-rockos chill randevúzik a komoly fúvós-vonós arranzsok kortárs tébolyával, hosszú visszhangok és zajmetálos riffek kürtökkel és mélyhegedűkkel, amorf, lazán szőtt témázásokban, komolyzenei igény szerint.
Kicsit mintha Eyvind Kang zeneszerzői világa találkozna a Thee Silver Mt. Zion libegő poszt-gyönyörűségével, de ott vigyorog, gubbaszt mellettük az extrém (mondjuk a Sleepytime Gorilla Museum beteges-kamarás metálja), a free jazz széttartása, az avantgárd sötétsége, és egy adag az ősi progresszív zenék finoman használt algebrájából.
Szerintem hatalmas zene, felemelő-didergető, erős, izgi avant-rock csapás.

Masami Akita!! Mats Gustafsson!! Jim O’Rourke!! - One Bird Two Bird [2011]

2011-05-01T10:53:00.000-07:00

Nem vagyok Merzbow-fan, nem is igazán ismerem, nem tudom, mi a jó, mi a nem jó, hiszen Masami Akita percenként tojik egy lemezt, egy vinylt, egy splitet, egy limited kazetta-kakát, mert amúgy nincs nekem a zajjal bajom, bár a japánok mindig eggyel meredekebbek szoktak lenni a képzelőerőmnél, de szóval ha valaki tud mondani, hogy melyik az igazándiból fasza alap-Merzbow cucc, az kikommentelhetné.
Ezt a kiadványt, mely Mats Gustafsson és Jim O'Rourke közreműködésével született, éppen hallgatom, mert őket jól ismerem, és legalább olyan harcos zajbaszást rokkantanak, amilyet elképzeltem, intenzív, megtisztító gyalulás, irgalmat nem ismer, valahol mégis imponál, bezsongat, mint a drone, fejlődik, dinamikája van, hat rám, miközben azért istenverése kategória.
A szaxofonos beszarás erővel fúj hasogató hangot. A gitáros vég nélkül gerjed. Merzbow laptopján frazírozik. Két nóta, A és B oldal, mert amúgy ez bakelit, limitált, blabla. Tetszik.

Wadada Leo Smith - Lake Biwa [2004]

2011-05-01T10:26:00.000-07:00

Wadada Leo Smith trombitással akár hivatalosan is a blog kedvencévé válhat, ha akarjuk, mindenesetre hatását kétségbe vonni hülyeség volna, a free jazz még élő nagyöregeinek egyik legnagyobbik öregéről lévén szó, akinek kiadványait nem győzzük ideposztolni, nem győzzük, mivel, annyivan és köztük annyi jó, úgy százalékos arányban, mint darabszám tekintetében, annyi, mint sok.
A Lake Biwa címet olvastam már korábban párszor, de ma jutottam el a meghallgatásig - a Tzadik kiadó komponista-szériájában bukkant fel, ennél fogva itt nem Wadada játékosi nagysága tárul elénk (mint legtöbbször egyébként), hanem a zeneszerzői, amely az előzőleg említett nagyságnál nem kisebb nagyság-számba megy.
Megigéző kreatív-zene csendül itt, mely nem mellőzi a szabadstruktúrás improvizációt, a kotta és a szabadszellem nagyszerűen oltódik egymásba. Gyönyörűség, téboly.
És a négy kompozíció életrehívói sem tipikusan kutyák:

Wadada Leo Smith: Trumpet, Conductor, Composer
Wes Brown: Bass
Jennifer Choi: Violin
Anthony Coleman: Piano
Erik Friedlander: Cello
Susie Ibarra: Drums
John Lindberg: Bass
Marc Ribot: Guitar
Marcus Rojas: Tuba
Jamie Saft: Piano
Craig Taborn: Piano
John Zorn: Alto Sax
Gerald Cleaver: Drums
Yuko Fujiyama: Piano
Kwaku Kwaakye Obeng: Drums

Bodychoke - Cold River Songs [1998]

2011-04-28T14:51:00.000-07:00

A kilencvenes évek noise-rock csapongásának egyik legvelősebbik, legfaltörőbbik kosa a Bodychoke, akik csellóval kiegészül rock-felállásban ripityáznak hétbe-nyolcba, lassan, torzan, a zsigereidben mállva, a legbelsődben sarjasztva az ótvart, hatalmas energiával, már ami az én véleményemet illeti, az a jó fajta katarktikus noise, ami széttesz és összerak.
Ez a csapat utolsó lemezének 10 éves reissue-ja, pár nótával kiegészülve, amúgy mindhárom lemezük kakát tüzel.

Deltahead - Deltahead [2006]

2011-04-28T14:40:00.000-07:00

Wow! Öt év után újra kezembe akadt a svéd duó egyetlen kiadványa, mely szűk félórában alázza meg a szarunkat, minthogy a Deltahead elképesztő, torz, zajos blues-zenét kúrat, mintha a Harvey Milk játszana Son House-t, vagy mit tudomén, de szétcsepülik az agyunkat, elgyalázkodnak a punkig, hogy visszafossák magukat a legmélyebb, amorf doomba, szégyentelen riffeket gyalulnak, az egész mérhetetlenül barkács, túlvezérelt lábdobokon és washboardokon kísérik a magukat, amúgy gitár-basszus, torokszaggató ének-ordítás, borosta, sör, megerőszakolás, kímélet nélkül. Ideje volt elővenni őket.

Rob Mazurek [2009, 2010]

2011-04-25T05:52:00.000-07:00

Rob Mazurek kornettista, ha van ilyen szó, többek között az Exploding Star Orchestra, a Chicago Underground Duo/Trio/Quartet, a Tigersmilk és az Isotope 217 oszlopos tagja.
Olyan muzsikával járul elő, ami kicsit (vagy ha akarom, főleg) jazz, de ott libeg benne az ambient és a post-rock vizenyője - amorf, lazán szőtt kompozíciók, gyönyörű hang-kollázsok, szolid elektronikai buherával hintett, vízalatti free-egzotika, ficánkolás a vibrafonok tengerében, kagylókban zúgó, zöld visszhangok kozmikus téridő-zenéje.
A 2009-es Sound Is az év egyik legnagyobb durranása volt, onnan emlékszem, szívritmusig lassított, kékített, valami fura, avantgárd film noir soundtrackje lehetne, Don Cherry és Magnus Broo szellemjárásával - szabad struktúrájú, megfoghatatlan atmoszféra-jazz, melyben Jason Adasiewicz vibrafonjai nagy szerepet vállalnak.
A tavaly Brazíliában felvett és kiadott Calma Gente című lemezre ma találtam rá. Talán még gyönyörűbb - párás, misztikus és tapinthatatlan, az őserdő vibrálásával, szabadon bringázva dél-amerikai népzene exoticája és az avantgárd jazz szelíd szanaszétje, hatalmas hangszőnyegeket görgetve, a post-ügyek álmatagságával és megkapó témákkal felfegyverezve.
Mindkettő hatalom.

John Coltrane - Om [1965]

2011-04-25T04:30:00.000-07:00

Tegnap ugyanis újra rádöbbentem, hogy mikre nem képes egy késői Coltrane, és meg kelltt állapítanom, hogy valami eszarás-elementáris free jazz térdsöprés csapódik itten, bivalyerős, spirituális haccacáré a szabad formák jegyében, őserőt hánytorgatva, zajba torzulva, szintemód pszichedelikus magömlésbe torkollva.
A Coltrane-Tyner-Garrison-Jones-féle alapkvartett itt Pharoah Sanders szaxofonjával, Donald Rafael Garrett basszusklarinétjával és Joe Brazil fuvolájával bővül, hogy teljes legyen a lélekemelő ricsaj, mely két opuszba tömörülve, szűk harminc percen keresztül sikít végig a bőrünk alatt.
Trane, mint a legbrutálisabb. Szaggat.

Don Cherry - Complete Communion [1965]

2011-04-25T03:58:00.000-07:00

Don Cherry cornet-en, Gato Barbieri szaxofonon, Henry Grimes bőgőzik, a remek Ed Blackwell dobol. Játékos, boogie-zós, swingelős korai free jazz két nagy fúvóstól. Vállaljunk közösséget.

Kalaparusha Maurice McIntyre - Humility in the Light of the Creator [1970]

2011-04-25T03:34:00.000-07:00

Kellemes húsvétot kívánok ezzel a remek spirituális free jazz-zel, ahol McIntyre afrikai hatásokkal közelíti a névtelent, tekergő tenor és kántálás segítségével. Malachi Favors és Wadada Leo is besegít.

Bill Frisell [2005]

2011-04-20T16:16:00.000-07:00

Bill Frisell gitárost hadd ne mutassam be, mindenki ismeri, hatalmas mágus, mostanság egyre a folkból, az amcsi kantri-közkincsből merít, bluesból meg miegymásból, közben ugye - alapvetőleg - a jazzhez passzintjuk, mozog avantgárd körökben, ugye, ott pengetett a Naked City-ben is, szóval nem egyszerű, leginkább hallani kell - hallani, amire ez két darab, 2005-ben kiadott duplakoncert nagyszerű lehetőség: ez az East/West és a Further East/Further West, melyen a gityós trióban nyomul Victor Krauss, illetve Tonny Scherr basszerossal és Kenny Wollessen dobossal.
Az első lemezen hallható "I Heard It Through The Grapvine"-verzió az egyik legkirályabb dolog valaha-voltak között, de mindkét lemez csoda - Frisell visszhangós, drone-ba forduló blúzfolk-merengőiből és rockos-elektronyos, effektes jamjeiből egyaránt a legfaszábbakat kapjuk.
Bő háromórányi zsírság.

Eyvind Kang [2000, 2004, 2007]

2011-04-17T02:30:00.001-07:00

Eyvind Kang zeneszerző, hegedűs, de más hangszereken se rest játszani, és megveszekedetten szép zenét csihol - kortárs komoly, drone/ambient, erőteljes népzenei hatások keletről és északról, templomi zene, efféléket ötvöz szerzetesi nyugalommal, elképesztően érdekesen. Zeneszerzői stílusában ott a minimál, a hangzatok perpeetum mobiléje, ez a fajta építkezés a The Story Of Iceland-ben, gyönyörűen használ fúvós- és vonóskarokat, hoz-visz témákat, komponál drone-szerű, halkan neszelő, amorf csendeket. Itt a hóhegyek hangja remeg.
A Virginal Co-Ordinates keletre kalauzol, az egyik legszebb, legnyugisabb lemez ever, lassan örlő, felemelő témákkal, dúsan hangszerelve, Mike Patton falzettjének közre-közreműködésével, nem spórolva az időt a húszperces nótáktól, sok keleti húros-hangszerrel, átmosó neszekkel.
Az Athlantis talán a legspeciálisabb és ezzel a legzaklatottabb is, egészen különös, sosem-volt, egyházi zene nagy énekkórussal, Michael Nyman jutott róla eszembe, távoli, misztikus és gyönyörű, nagyon különleges élmény.
Sok lemeze van, de ebből a háromból jól megismerni.

Garage A Trois [1999, 2003, 2005, 2009, 2011]

2011-04-16T14:47:00.000-07:00

A földkerekség legfaszább zenekara. For serious.
Eleinte Stanton Moore dobos, Mike Dillon perkás-vibrafonos, Skerik szaxofonos-effektes, valamint Charlie Hunter sokhúros-gitáros - később (a Power Patriot c. lemeztől) a gitáros helyett Marco Benevento billentyűs.
Ők a Garage a Trois.
Atmoszferikus jazz-funk-rock muzsika, némi fusion-gyanú (de nem azonosítandó semmiféle jazzrock-förmeteggel), későbbiekben erős pszichedelikus hatás, világzenei rezdülések, de az egész valami beszarásmód sajátos levegővel bír, és olyan húzással, mint a hétszentség.
A Mysteryfunk EP még Dillon perkái nélkül működik, szikár, karcos pszichódzsezz-bakelit -
az Emphasizer már teljes felállásban zajlik, trip-hoptól törzsizenéig, rottyantós funk, karibi zene, Hendrixes soul, vibrafon-duett és torzított szaxis blues-jam, igazi kísérleti dögkavalkád -
az Outre Mer egy soha-nem-volt-film filmzenéje, gyönyörű szerzeményekkel, egységesebb hangzással, atlantiszi ambienttel, mélytengeri jazz-funk hangulattal, egzotikával sújtva, egészen egyedi valami, nagy kedvenc -
a négy évvel későbbi Power Patriot már gitár híján, villanyzongorával, kicsit máshogyan lesz nagyszabásúan király, Marco Benevento popzenei és electronicai érzékenysége rögtön megmutatkozik, de lesz sok zaj, bekábító, free jazzes szétcsúszdák, effektspirálok, acid jazzrock zúzdák, de Stanton Moore zseni-groove-jai még mindig tartanak, húznak, és Skerik beteg témái is csak szaporodnak, nagyon jó kis váltás -
a legújabb Always Be Happy, But Stay Evil pedig tulajdonképpen az egész post apropója, folytatja a Beneventós felállás speciális, rockosabb, progresszív, elszállósabb ügyét.
Hallgassátok. Minden résztvevő önmagában egy isten! Hát még.

John Zorn - Nova Express [2011]

2011-04-10T13:53:00.001-07:00

Garancia a minőségre, a szokásos zorn-i cut-up-klezmer-modern tengelyen. Joey Baron, Trevor Dunn ritmusszekció, Kenny Wollensen vibrafon, John Medeski zongora.

Ráfülelendő.

Beat Circus [2004, 2008, 2009]

2011-04-10T04:32:00.001-07:00

Nagyon komoly, kísérleti alter-kabarézene, gótkantri beütésekkel, dzsank perkassönnel és tubával, tenorbendzsóval, skizoid vonósszekcióval, bizarr balladákkal és cirkuszi vérrel, kriptaszagú polkákkal és cigányzenével, mészárszéki sramlival, most találtam, igazán ferdehajlamú ügy, akkordeon és glokkenspíl, ami fura, idegyűljön, de nagyon működnek. Ezt a Dreamland, azaz a középső lemez kapcsán írom, azt hallgatom.Kis Les Claypool, kis Tin Hat Trio, kis Idiot Flesh, kis Boban Markovic - ilyesmi recept.A legutóbbi lemez állítólag alterkantrisabb, folkosabb, satöbbi, de szerintem érdemes lesz. Szóval a Dreamlandet tudom ajánlani elsőre, de a teljesség igényével itt van minden.

La Danse Du Chien [2004, 2009]

2011-04-06T16:34:00.000-07:00

A Kutyatánc - lefordítottam a nevüket - tökös francia banda, Bandi barátom mutatta őket régebben, méghozzá első, Jazz Punk Circus című lemezüket, amelynek címe némileg árulkodik zenéjük mibenlétéről is.
Erős Tom Waits hatás érzékelhető.
Emellett jazz-, blues-, funk- és rockabilly-elemekben dőzsölnek - misztikusan gitároznak és dögösen szaxofonoznak, trombiznak, harsiznak, széttorzítják az agyunkat, ringlispilre ültetnek, bendzsóval zsongatják a dixie-lüktetést, tubával rottyantanak, fuvolával déenbéznek, angolul énekelnek hangosbeszélőbe, csapatják a fanki bítet, krimibe illő szving-arranzsokra csettintgetnek, seprűznek és lépegetős bőgőszólamokkal hengerítenek, sikamikálnak és magányos szerelmes nótákat adnak elő kabócákkal és tangóharmonikával, kurta blúzokat kanyarítanak, néha rájuk tör a kantri, de közben az egészben van valami ellenállhatatlan freakness, kilógó szemű kutyák karneválja, lehasznált tengerészek dokkbéli rakendrollja, szingapúri vöröslámpás bugik, agyvelő- és csatornaszag.
2009-ben kijött második albumuk, a Black Painted Bones, ez a poszt apropója, most találtam rá és talán még az elsőnél is jobb, aminek számbavételéből az irdatlan kultfaktor ki nem hagyható persze.

Emahoy Tsegué-Maryam Guebrou - Piano Solo [2006]

2011-04-06T16:24:00.000-07:00

Az etióp muzsikát bemutató Ethiopiques sorozat huszonegyedik darabja ez, ezzel együtt örök kedvencem, sokadjára is képes meghatni a képen látható hölgy, ahogyan zongorázik, etióp busungókat, bluesba hajló népdalokat, melyeknél szebb és érzelemgazdagabb dalok kevesen születhettek, különösen ezen a vékonyhangú zongorán, van valami elképesztő ezekben a balladákban, lassú víz, mely tisztára mos agyat és szívet.
Amúgy is érdemes odalenni az etióp zenéért szerintem, irtó szép dolgok sülnek elő onnan, megigéző dallamokkal, ami hülyén hangzik, pedig de.

Aram Shelton's Arrive - "There Was..." [2011]

2011-03-31T17:01:00.001-07:00

Aram Shelton szaxofonos neve eddig nem mondott semmit, igazából a Clean Feed kiadóba vetett bizalmam sarkallt, hogy próbát tegyek vele, és nagyon jól tettem, nagyszerű jazz-muzsikáról lévén szó, vibrafonnal súlyosbítva szintén, mint az új Nate Wooley-album is, plusz a szokásos bőgő-dob ritmusszekció.
Tim Daisy dobol, nem mindegy. Jason Adasiewicz vibrál, csakugyan nem mindegy.
Energikus, a kiadó profiljához méltóan szabad-szövésű zene, erős tempókkal, laza hintázással, kellemesen érdekes, energikus improvizációkkal, jótékony kaotikával.
Kellemes az egész, nem bokrosítják a témákat, ügyesek, nagyon pontosan és szépen hoznak mindent, állatian érzik egymást.
Mindenképp ajánlanám.

Nate Wooley Quintet - (Put Your) Hands Together [2011]

2011-03-31T16:48:00.000-07:00

A névadó trombitás kvintettjének új lemeze, tedd össze a kezed, nagyon finom, andalító témázgatásokkal, laza csuszamlásokkal és vibrafonnal, mennyei-szépen, jóízléssel, plusz szaxofon, bőgő és dob, nagyon finoman működnek, érzékenység és összetett kompozíciók, szelíden avantgárd hajlam, suttogós neszelés, free-érzet a sorok között, misztéria, filmzenei gyanú.

Endangered Blood - Endangered Blood [2011]

2011-03-30T11:05:00.000-07:00

Chris Speed - tenorszaxofon, Oscar Noriega - altszaxofon és basszusklarinét, Trevor Dunn - bőgő, Jim Black - dobok. Ők az Endangered Blood, mai napság találtam, igazi avantgárd jazz szupergrüpp. Újdonság. Kicsit úgy nyomják, mint Andrew D'Angelo józanabb formációi, adnak is tiszteletet neki.Riffelős brutalitással veselkednek neki a legfifikásabb post-bop furugláknak. Bőszek és kirobbanók.

Bohren und Der Club Of Gore - Beileid [2011]

2011-03-30T10:44:00.000-07:00

A doom jazz német atyaistenségeinek legújabb anyaga, egy háromszámos EP, bő harminc percben, Mike Patton énekes közbenjárásával, ami valljuk be, nem kis ügy, amúgy meg a szokásos hosszanti Rhodes-szőnyegek, csiga bpm-ekkel, halottas szaxofon-menetekkel, búsan-búgás, űrutazó magzatmagányosság, rideg, csillagközi noir-hangulat.
Fontos lenne.

Pharoah Sanders - Karma [1969]

2011-03-30T10:27:00.000-07:00

Pharoah Sanders, John Coltrane kései albumainak tenorszaxofonosa folytatja mesterének spirituális free jazz merengéseit a Karma albumon. A fő tétel a 33 percen át hömpölygő Creator has a Masterplan. Vokálok, ritmusorgia, és bőg a tenor, a Colors pedig hasonló hangulatot hoz kicsiben.

Miles Davis - It's About That Time - Live at the Fillmore East [1970]

2011-03-26T02:50:00.000-07:00

Miles Davis olyan alapkő, ami nem lehet megkerülni. Következzék a korai improvizációs funk korszakból egy 2001-ben kiadott gyöngyszem.

Wayne Shorter, Chick Corea, Dave Holland, Jack DeJohnette és a Mester bizonyítják, hogy hajrepesztő groove-ok közben is lehet bonyolult jazz témákat játszani. Még mindig megelőzi a korát.

Pitom [2008, 2011]

2011-03-23T18:32:00.000-07:00

Az vadiúj kiadvány kapcsán elővettem a régit. Mindkettő elképesztően hasít. Fura, hogy korábban nem akadt meg rajtuk a szemem.
Yoshie Fruchter gitáros projektje ez a Pitom: klezmer-gyökerű, bivaly erős avant-rock - noise rock, punk, doom kevercse zsidó zenei témákkal, zúzós-elektronyosan, menőn.
Dob, basszgitár, gitár, hegedű - ők nyomulnak, morózus páratlan riffekkel, túlgerjedve, metálosan beleállva lassú négynegyedekbe, izgi, kísérletezős témákra csavarodva, a frí káoszát nyaldosva olykor.
Tzadik-kiadó gondozásában, amin meg ne lepődjünk.
A Rashanim csapat még ilyesmi zenét, efféle önfeltáró New Jewish rock and rollt, de a hegedűvel itt még van egy plusz löket.
Vehemens.

John Zorn (Moonchild Trio) [2006, 2007, 2008, 2010]

2011-03-22T17:41:00.000-07:00

Na, gyűljön össze ide John Zorn egyik legbrutálisabb, legboszorkányosabb hardcore free jazz projektje, a Moonchild Trio, ami csak eleinte trió: Joey Baron és Trevor Dunn ritmusszekciójával, illetve Mike Patton gégemetsző kántálásával. John Zorn az első két albumon csak vezényel, kitalál, mutogatva alkot.
Később bekapcsolódik a mester szaxofonja is, valamint Jamie Saft, Ikue Mori, Marc Ribot vendégművészkednek, bővül a minden, irtó misztikus konceptekbe fajulnak a kiadványok, őrült császárok, boszorkányüldözés, miegymás.
Önmagában mindegyik album mestermunka, tébolyodott, sötét és bődületes energiával taszajt a pokol fenekére, miközben grandiózus íveket is rajzol, van az egészben valami furamódi emelkedettség, mitológiai igény, nemistudom.
Teljes káoszokból jönnek elő hihetetlen tempók a Baron-Dunn páros jóvoltából, észbontóan dinamikus, zajos páratlan rock and rollok, erre jön Patton hörgő, sivító, ördögi vokálja, mellé szaxofon, gitár, néha orgona, elektronika, női kórus, tehát valami elképesztő apparátus, amely önszervező módon (illetve a zorni szervezőelveket követve) a free legmélyebb bugyraiból csikarja elő az ősgonosz energiát.
Hardcore riff, kreatív improvizáció, zaj és kompozíció, mindez dühből, suttogásokból és sikolyokból.
A későbbi lemezeken több melódia, átláthatóbb struktúra, de ugyanúgy: a sötét bugyrok.

John Zorn and Bobby Previte - Euclid's Nightmare [1997]

2011-03-22T14:39:00.000-07:00

Az utóbbi időkben egyik kedvencemmé ez a lemez.
Ismerhető és ismerendő anyag, szaxofon-dob duó, értelemszerűen, két óriás kedvenctől, akik - valóban! - a legjobbat hozzák ki egymásból.
27 improvizációs minatűrt kapunk, gyönyörű hangzással, John Zorn dallamosabb oldalával és a Previte-féle dobolás legimponálóbb, legízesebb példáival, groove-okkal és free improvval, amorf tempókkal, az egymásra hangoltság teljes igényével.
Egy-két perces hangulatok, kevés vadulás (melodikus sikonkák persze, szaxofonízben, néhanap, ímmel és ámmal), helyette a szabadzene hiperérzékenysége, dögösségig menő törzsi elmélyülések.
Zorn ezerhatszázcsilliárd kiadványa közül tuti toptizes teljesítmény.
Previte duóban mindig gyilkol. Majd felpakolom egyéb duóit is. Olyan építkezés, hogy lehidalás.
A nagy dolgok itt történnek.

Skerik's Syncopated Taint Septet [2003, 2006, 2010]

2011-03-20T08:53:00.000-07:00

Skerik szaxofonos istenmágus, Garage a Trois, The Dead Kenny G's, Critters Buggin, Les Claypool's Fancy Band és hasonló formációk atyjának saját név alatt futó fúvós-projektje.
Őrült punk jazz big band muzsikájában Mingus-hívő fúvós-arranzsok keveredik hammondos funkkal, valamint kísérleti kavalkáddal metálból és mindenféléből, ami a Skerik-féle téboly sajátja.
Ott pumpál benne New Orleans karcossága, nagy adag kocsinállós brass band hangulat, mellette a James Bond-filmzenék sompolygása, egyszerre az old school és a szétdurvult rock and roll hevület, az ahogy-a-csövön-kifér hozzáállású free jazz-játékosság, a horrorrba csavart groove-alapú kamaty.
Szaxofonok, trombita, harsona, fuvola, tehát ami kell, plusz orgonák, villanyzongorák, dob.
Szvingpank, dikszimetál, krimifank.
A 2010-es Live at the Triple Door-on Eyvind Kang vonósszekciói súlyosbítják az ügyeket, és két számra jóhangú énekesnő is ránksegít. Amúgy tisztán instrumentál-vadulás.

Wadada Leo Smith - Spiritual Dimensions [2009]

2011-03-17T12:55:00.000-07:00

első lemez
második lemez

Wadada trombitásmester hatalmas duplája 2009-ből is kerüljön fel, ha már ennyire komáljuk őt, amennyire komáljuk.
Sokoldalúságát nem fontos magyarázni, de akinek kéne, az is inkább a zenére hallgasson, mint rám.
A Spiritual Dimensions épp a művészúr többoldalára fektet hangsúlyt.
Első korongján vad-akusztikus kreatív jazz-improv szervüléssel nyomul, trombi-zongi-bőgi-perka négyesben, avagy a Golden Quartet-tel; a második korong "electric miles"-korszak iránti tiszteletadás legújabb manifesztuma elektromos gityókkal, basszgityókkal, csellóval, Organic jeligére (az oly hőn szeretett Yo! Miles projektre hajazva).
Az első szónikus energiabomba a free jazz-svung összes porcikájával, a második dögös, groove-alapú elektronyos improvizációs kötegelés az On The Corner című lemezre ráröfögve.

Az első lemezen Wadada Leo Smith (trombita) / Vijay Iyer (zongora, néha szinti) /
John Lindberg (bőgő) / Pheeroan Aklaff és Don Moye (dobok) .

A második lemezen Wadada Leo Smith (trombita) / Michael Gregory, Brandon Ross és Lamar Smith (elektromos gitár) / Nels Cline (6- és 12-húros elektromos gitár) / Okkyung Lee (cselló) / Skuli Sverrisson (basszusgitár) / John Lindberg (bőgő) / Pheeroan Aklaff (dobok).

O'death [2007, 2008, 2011]

2011-03-17T00:40:00.000-07:00

Az O'death a legnagyobb királyságok közül való.
Olyat csinálnak, hogy folk rock, vagy ha akarjuk, alternatív country, súlyos, halálközeli zene bluegrass elemekkel, bendzsóval, hegedűvel, igazi, cupákos-csonttörő gót amerikána.
Erősen kötődnek a rockhoz, csavarodott, disszonáns riffekkel bolondítják magukat, nyitnak a folk-punk és hajlanak a kísérleti hangolás felé, de halk, akusztikus, reményvesztett kantriszongokkal is operálnak.
Az énekes hangja egyszerre érces, vadul rekedtes és gyönyörű.
Üres szemgödrök és elmúló élet, életfogytiglan lánccsörgetés, gyönyörű, energikus dalok az akasztófa mellől.
Mindhárom lemez nagyszerű.

Bobby Hutcherson [1965]

2011-03-16T12:51:00.000-07:00

Gondoltam, folytatom a remek korai Blue Note múltidézést, és az ott felbukkant vibrafonista, ütőhangszeres Bobby Hutcherson két 1965-ös lemezét szántam erre.

Az első lemezen (Dialogue) Andrew Hill billentyűzik, Joe Chambers dobol, Sam Rivers és Freddie Hubbard fúják a fúvósokat, valamint Richard Davis basszusozik.

A második lemezre (Components) a maradókon túl Miles Davis második klasszikus Quintetjének ritmusszekciójából ruccan át két legenda, Herbie Hancock billentyűn és Ron Carter basszuson, Rivers-t pedig James Spaulding váltja, aki alt-szaxofonja mellé karakteres fuvolát hoz.

A hangulat a nyugodt, hűvös vibrafonfutamokon túl a korai kísérletezések cerebrális izgalmát adja, igazi nehéztüzérek tolmácsolásában.

Frank Zappa - Hammersmith Odeon [2010]

2011-03-14T08:55:00.001-07:00

első lemez
második lemez
harmadik lemez

Minden évben eszünkbe kell jusson, hogy bár Frank Zappa közel húsz éve elhúnyt, minden évben várható tőle három-négy új anyag, feljavított élők, eldugott stúdió sessionök, elektronikus prüntyi kazik és hasonlók, a takarító kiseper egyet-kettőt a szekrénysor alól, egy Tutankhamon-portré hátuljára ragasztva találják meg a master tape-et, satöbbi.
Tavaly egy triplalemezes dokumentáció került elő, két 1978-as londoni koncertfelvétel egybegyűjtése, a Sheik Yerbouti c. lemezt megelőző turnéról.
Közel háromórányi anyag, nagyszerűen szól, túlvagyunk a nagyformátumó jazzrock-korszakon, már csírázik a rádiózenés szellemiség, természetesn zappai őrülettel beoltva, örök-kedvenc vibrafonnal adogatott rock and roll, vokálok, nagy szólók, móka és döngölés.
Nagyon jó koncert. Bár ez a korszak nem tartozik a kedvenceim közé valahogy, az élő svung simán visz mindent.
Dögös.

Dave Brubeck Quartet [1959, 1961, 1962, 1964, 1966]

2011-03-13T17:39:00.000-07:00

Ehhez hadd ne kelljen hozzátennem semmit.
Ennél alapabbat el nem tudok képzelni.
Időérzékre gyúrás.
Éljenek a páratlanok. Többek között.

Fight The Big Bull [2008, 2010]

2011-03-12T15:13:00.000-08:00

Amerikai kísérleti, bőtagságú fúvós-kollekció. Kellően sokan vannak.
Elsősorban második lemezük miatt ajánlom őket, mivel csak azt ismerem igazán, de amiatt nagyon.
A 2010-es All Is Gladness In The Kingdom a trombitás-slide-trombitás Steven Berstein közbenjárásával késült, hatalmas, szaftos rezesekkel és fákkal tolmácsolt free jazz rock exotica darabolás.
Van itt minden a Mingus-időket idéző big band arranzsoktól kezdve, afrobeat-lüktetésen át (és a népzenéket úgy nagyáltalánosságban nem mellőzve), atonális, bepedálozott, elektromos-gityós, rézen-toszott riffelésen keresztül, minimálklasszikai csengés-bongást is érintve, közös free improv banzájon át fura funkig, karcos bluesig és izgi jazztémákig.
A Berstein-féle játékossági kézjegy jellemzi, én mindenesetre képtelen vagyok megunni, és remélem ti is.
Az első lemezük, a Dying Will Be Easy (Steven nélkül) szintén hozza ezt a kísérleti mentalitást, bődül, és szétzúzza az agyad, legalábbis így gyors hallgatásra elég menő az is.
A harmadik lemezük (I Mean To Live Here Still) valami egészen más, David Karsten Daniels singer-songwriter támogatva játszanak lassúdad, kicsit plömmögős, uncsi, de alapjában véve szépen megjátszott folkzenét. Iderakom, ha netán.
De az első kettő kötelező.

Club d'Elf - Now I Understand [2006]

2011-03-12T13:45:00.000-08:00

Marokkó hangjaival átszőtt, elképesztően laza, pszichedelikus dub-jazz kollektíva Bostonból. Ez a Club d'Elf.
Meglepően keveset tárgyalt zenekar, holott az egyik legkirályabb jam band Amerikából - koncertjeiken olyan vendégművészekkel nyomulnak, mint John Medeski (aki ezen a lemezen is tisztelet-orgonázik), Steven Berstein, Dave 'Fuze' Fiuczynski és hasonlók.
Egyetlen stúdióalbumuk 2006-ban jelent meg. Ez a Now I Understand.
Drum & bass-, funk- és dub-groove-ok, jammelős dög-imprók a legkülönbözőbb villanyzongorákon, elektromos gitáron, sci-fi-gyanús, szétszívott herkentyűzés, savazó DJ-k, ragyabaszó effektek az űrből, valamint (minden jel szerint) marokkói pengetősök és ütősök rásúlyosbítása az egész hóbelevancra.
Hosszú, beszívós, örvénylő témázások, mélytudati riffek, véget nem érő visszhang-spirálokba burkolózó, többrétegű kollektív impró, instrumentális káosz a spirituális energiák felszabadítása, tehát a gombázás jegyében.
És van az egészben valami meghatóan Korai Örömös.

(akinek vannak élői, annak mindennemű köszönet az eljuttatásért)

Jaruzelski's Dream - Jazz Gawronski [2010]

2011-03-09T11:13:00.000-08:00

Elragadó szaxofon-bőgő-dob triózás modern felfogásban.
Dallamos és marhául energikus jazz muzsika olaszhonból, Piero Bittolo Bon fúvós vezetésével, lengyel diktátorral a borítón.
Foghatóan meredek melódiákkal, dolphyzmussal és punk jazz kitörésekkel, szabadon szövődő szvingekkel, a free jazz áldott kuszálásával, zajos hangmanipulációval és rockosra feszített groove-okkal egyaránt operáló együttes.
Olykor a Happy Apple zenekart juttatta eszembe, tényleg, majd pakolok.
Mindenestre ez nagyon ott van.